Hétfő
Kedd
Szerda

Csütörtöki Csoport

Katolikus Ifjúsági Közösség

Péntek
Szombat
Vasárnap

“A nap nekem is 24 órából áll.” – Interjú Bíró László püspök atyával

Dondó

Blog

puspok_atya_2

Közösségünk alapítója és vezetője, Bíró László püspök atya idén töltötte be a 65. életévét. Lehetőségeihez mérten velünk van közösségi alkalmainkon, és megosztja gondolatait, személyes tapasztalatait nemcsak a Csücsopon, hanem a Páros, illetve a Házas hittanon is. Ennek ellenére viszonylag kevesen ismerik történetét, hogyan indult el a papság útján, és miért választotta jelmondatának: Tecum pro te, azaz „Veled, érted”.

 

 

Meséljen nekünk a szekszárdi gyermekkoráról!

Paraszti családba születtem 1950-ben. Egy kultúrának a végét élhettem meg, amellyel lassan már csak néprajzi múzeumokban lehet találkozni. Nálunk a család mindig együtt élt, tehát nem volt rendkívüli esemény, hogy ünnepekkor összegyűlik a család, mert a kukoricafosztástól kedve a babválogatáson át a disznóvágásig a nagycsalád együtt mozgott.

Ebben a kultúrában a gyerek feladatokat kapott. Mindig azt szoktam mondani, hogy a föld meg az állatok közelsége egyfajta rendhez szoktatta az embert. Az állatot meg kellett etetni, ha fújt, ha nem fújt a szél, akár jó, akár rossz kedvem volt: a munka önmagát kérte számon.

A másik érték, amelyben nevelkedtem, az a tekintélytisztelet. Ha valaki papot vagy tanítót szidott, akkor rászóltak, hogy itt a gyerek. A szüleim számára a tanító bácsi nem Jóska bácsi volt, hanem tanító. Megvolt az identitása a pedagógusnak, és a tekintélye, akárcsak a papnak. Ezek mind segítettek abban, hogy szilárd értékrendben növekedjek fel.

 

Milyen első Istennel kapcsolatos élményre tud visszaemlékezni?

Nem tudok konkrétat mondani, annyira jelen volt az életünkben. De emlékszem a nagynénémtől tanult első imádságra: „Uram Jézus légy velem, őrzőangyalom el ne hagyj! Ámen.” Ezzel keltem-feküdtem pici gyermekkoromban, ehhez jött a többi imádság, például a Miatyánk. Mire hittanra kerültünk, tulajdonképpen egy alap hitbéli műveltséget kaptunk.

Érdekes történet, hogy bár a Rákosi-rendszerben semmiféle vallásos kiadvány nem létezett gyerekeknek, a nagymamám a saját szentképeit egy zsebnaptárba felragasztotta csirizzel, és ez lett a bátyámmal az első imakönyvünk. Ezek a szentképek valamiképpen az én kis gyerekszívemet odairányították egy másik dimenzió felé, ezen keresztül is jelen volt a szent a családunkban. Ezért kezdettől fogva mindig valamiféle különös affinitás élt bennem a papi hivatás felé.

puspok_atya_3

 

Ezek után magától értetődő volt az is, hogy a papi hivatást választotta, vagy vissza tud emlékezni egy olyan pontra, amikor emellett döntenie kellett?

Mindig is pap akartam lenni. Az más dolog, hogy kamasz koromban nem beszéltem róla. Nagy kegyelemnek tartom, hogy egy káplán hetedikes koromban megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni és akkor kimondtam, hogy pap. Ezek után óriási örömmel mentem haza a templomból, mert megcsillant előttem ez a lehetőség. Ha az atya nem kérdezi meg, nem tudom, hogy mikor mertem volna előhozakodni vele, vagy egyáltalán mertem-e volna. Ez a kérdés konkrét irányt szabott az életemnek.

Püspökké szentelésekor a következő jelmondatot választotta: Tecum pro te, azaz „Veled, érted”. Hogyan talált rá erre a jelmondatra és hogyan tudja megélni a mindennapi szolgálat során?

Ezt a Jóisten adta, mert egyszer éjszaka álmomban jött ez a mondat, amikor megtudtam, hogy kineveznek püspöknek. Nem tudatosodott bennem, hogy ez Szent Ágostonnak egy gondolata, csak magát a mondatot ismertem. Akkor pécsi plébános voltam, és tudtam, hogy egyedül semmire sem megyek. Ez a mondat két irányt mutatott nekem: fölfele, veled, érted, az Istennel, és oldalirányba, együtt a hívekkel, vagyis értük. Nem hiszem, hogy saját erőből lehet Isten országát megjelenítő papi életet élni. Ehhez kell a Vele és az emberekkel való egység is. Nincs individualista kereszténység. Ha komoly munkát akarunk végezni az egyházban, együtt kell munkálkodni Istennel, az emberekkel; a paptestvérekkel, valamint a laikusokkal is.

 

Több mint negyvenegy éve annak, hogy felszentelték. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Milyen jó dolgokat, milyen nehézségeket élt meg?

Mindig azt szoktam mondani, hogy a hivatásom a hobbim. Nagy öröm mindenestül a papságom, a cölibátussal együtt. Ez a fajta életmód nekem ajándék, nem fáraszt, hogy csinálni kell. Szerencsére soha nem voltam öreglegény, mindig megvolt a magam szűkebb közössége, ahová tartoztam.

A papi magány inkább vágyott érték volt egész életemben, minthogy ettől szenvedtem volna. Én azt gondolom, hogy az életnek az értelme az, hogy szétajándékozzuk. Ettől lesz igazán értéke. Akkor lesz boldog az ember, ha megtalálja a saját hivatását, mert akkor mindig talál olyanokat, akiknek szétajándékozhatja magát, de csak akkor, hogyha nem saját magáért teszi.

Persze egy csomó olyan oldala van ennek az életnek, amit talán az ember nem szívesen csinál, például amikor a templom renoválásával, vagy adminisztrációval kell foglalkozni, de ehhez is mindig voltak munkatársaim, akikkel ezt a részét is jól lehetett végezni. A hivatali ügyeket nem szerettem soha, inkább a papi lét spirituális-pasztorációs vonulata vonzott.

 

1994 óta Püspök atya a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának elnöke. Hogyan találta meg ezt a küldetést?

Itt is a küldetés talált meg engem. A 94-es év – a püspökké szentelésem éve – a család éve volt, és a családpasztorációs püspök akkor tavasszal hunyt el, így a magyar családok magukra maradtak. Az érsek már a szentelésem napján szólt, hogy én leszek a családpüspök, azt’ kész. Plébánia szinten korábban is csináltam, tehát nem volt idegen nekem ez a szolgálat.

 

Mennyire meghatározó ez a feladat a mindennapokban?

Erősen. A hivatali beosztásom mellett mindig nagyon sok energiát szánok a családokra. A papság és a házasság szentsége két közösségi szolgálat az egyházban, mindkettő rászorul a másikra. A pap is családból érkezik az egyházba, és a család is általa szentelődik meg, tehát kölcsönösen tudják egymást segíteni. Ha a papság megéli a maga hivatását, akkor erőssé tud lenni a házasság felé, a hűségben, a házasoknak pedig az önzetlen egymásért és gyermekeikért léte erősítheti a papságot abban, hogy a cölibátusát arra használja, amire kapta, ne magának, hanem másokért élje.

 

2009 óta tábori püspökként is tevékenykedik. Mivel jár ez az feladatkör?

A tábori püspökség jellegzetessége a mobilitás, nincs állandó plébániánk, a személyes jelenlét kiemelten fontos feladat. Például két éve végiglátogattuk az összes helyőrséget. Más, mint egy egyházközségben plébánosnak lenni, vagy mint egy hagyományos egyházmegye élén állni.

A katonaság egy sajátos evangelizációs közeg, roppant sok értéket hordoz magában. Itt még mindig megvan a szolidaritás, a haza szeretete és a hierarchikus gondolkodás. Sok ezek közül keresztényi érték is.

puspok_atya_1

 

Említette Püspök atya, hogy a hivatása a hobbija, de ha mégis úgy adódik, hogy van szabadideje, mivel tölti szívesen?

Nincsen szabadidőm. Amíg fiatalabb voltam, addig a paptestvérekkel elmentünk kirándulni. Vannak olyan kapcsolataim paptestvérekkel, melyek egyszerre gazdagítanak és kikapcsolnak. Ha az ember ennyire szakbarbárrá válik, akkor leginkább a saját közegében tud kommunikálni és feloldódni. De egyre kevesebb idő jut ezekre a spontán alkalmakra.

 

Tapasztaljuk, hogy Püspök atya mindig teremt ránk, csücsoposokra időt, akár személyes beszélgetésekre, akár meghívásokra. Hogy fér bele ennyi minden a napjába?

A nap nekem is 24 órából áll. Reggeltől estig elfoglalt vagyok. Számomra a legfontosabbak a személyes meghallgatások, beszélgetések. A hivatali teendők rengeteg időt elvesznek, amit rendkívül sajnálok, mert a személyes találkozások viszik előre az életet. Az egész papi életet egységesnek tekintem, hogy egyazon gesztussal adjuk át magunkat Istennek és azoknak az embereknek, akiket szolgálunk. Így valójában nem munka és hobbi az élet, hanem minden istentiszteletté válik, tehát a kettő számomra összefolyik.

 

Mit üzenne azoknak, akik újonnan vannak a közösségben?

Egy Isten-kereső közösség vagyunk, nem egy megérkezett csapat a tökéletesség útján. Csak annyit kérek mindenkitől, hogy nyitott szívvel keressük az Istent. Gondoljunk másokra is, akiknek esetleg nincsen közössége. Ne legyünk belterjesek. Ne csak magunknak éljünk, mint közösség, hanem másokért is.

 

Összeállította: Mesterházy Ági és Mácsai Domonkos

Csücsop